Tavaly volt 30 éves a Bronskie Beat „Smalltown Boy” című száma, ami Jimmy Somerville-nek világsikert hozott, nekem pedig egy életre szóló zenei rajongást. Két hónapja új lemezt jelentetett meg, amit saját maga „Old-School-Disco“ stílusúként jellemez. Az is.

Ekkoriban, 1985-ben nem volt könnyű megismerni egy külföldi énekes vagy zenekar teljes nagylemezét, hiába sikerült is megtudni a nevét egy sláger kapcsán a Poptarisznyából. Volt azonban egy műsor a Petőfi Rádión szerdánként este kilenctől, „Albumajánló” címmel. Az RTV-ben (rádió-televízió műsor, ami akkor még nem volt színes) két héttel korábban megjelent a program, ezért időben ismertté vált, hogy melyik előadó LP-jét adják le a következő szerdán - megszakítás nélkül! Ez rendkívül hasznos volt, mert rendelkezésre állt tizennégy nap, hogy az ember vegyen egy 90 perces hangkazettát, aminek egyik oldalára pont ráfért az összes szám. Rosszabb esetben persze az is előfordult, hogy az újságot csak pár perccel a kezdő időpont előtt sikerült szemrevételezni, így kisebb pánikhelyzet alakult ki. Van-e üres kazetta? Ha nincs, van-e olyan, amelyik törölhető? Honnan tudjam, hogy törölhető, ha nem írtam rá semmit? Bekapcs-teker-kikapcs-belehallgat, bekapcs-teker-kikapcs-belehallgat, és így tovább. Ha csak 60 perces volt kéznél, ülni kellett a felvétel mellett, és a 25. perctől erősen koncentrálni a nagy feladatra: a szám végén 2-3 másodperc adott, hogy megfordítsuk a kazettát. Nagyjából ezalatt a 2-3 másodperc alatt szembesülhettünk azzal is, hogy rosszul tekertük vissza a kazettát, ezért a „B” oldallal kezdtünk, és az utolsó két szám lesz „A” oldal elején. Az izgalmakat aztán fokozhatták még olyan apróságok, hogy bekapja-e a szalagot a magnó vagy sem, vagy éppen képes-e benyomva maradni a REC gomb, kinyitja-e az ajtót a STOP gomb stb.

Egy ilyen alkalommal, az általános iskola 6. osztályát követő nyáron felvettem a Bronskie Beat: The Age of Consent című lemezét. Amint megszólalt a „Smalltown Boy” éreztem, hogy a sorsom megpecsételődött.

Az elmúlt 30 évben a megjelent bakelit nagy és kislemezeket igyekeztem megszerezni. Hol becsempészték Nyugatról, hol uzsora árért használtan eladták nekem, hol megvettem Bécsben underground lemezboltban. Később aztán megjelentek a CD-k, manapság pedig már letölthető szinte minden. Bár Jimmy Somerville zenéje 12 éves koromtól kísér, voltak időszakok, amikor azért nem voltunk egy hullámhosszon.

A tavaly 30. születésnapja alkalmából egyébként szépségesen átdolgozott „Smalltown Boy” és az apró termetű énekes, Jimmy Somerville elementáris erővel robbant be a popzenébe 1984-ben. Mivel mi a Vasfüggöny mögött angolul nem tudtunk, és még magyar fordítás nem volt elérhető, a szöveget nem értettük, a zenét viszont imádtuk. A korabeli ifjúsági sajtó – noha rendszeresen írt a csapatról – óva ügyelt arra, hogy minél később derüljön ki: a daluk valójában egy homoszexuális kisvárosi fiú hányattatásairól szól. A videoklipet Magyarországon évekig esély sem volt látni, a parabola antennák kora még előttünk volt, a Zenebutikban pedig Juhász Előd nem erőltette a bemutatását, pedig úgy meghallgattam volna, amint ékes magyarsággal felkonferálja az angol címet.

Jimmy Somerville neve a magyar köztudatban is (szerintem sajnálatos módon) összeforrt a disco slágerek feldolgozásával. Zenéjét szinte mindenki ismeri. Valószínűleg nincs olyan ember, aki legalább egyszer ne hallotta volna életében a Don't Leave Me This Way, a Never can say goodbye, a Tomorrow, a So Cold The Night, a Why, vagy éppen az I feel love duettet Marc Almonddal, a Soft Cell énekesével, és persze a To Love Somebody című slágert.

Pedig zenei pályája ennél jóval több. Lenyűgöző hangzású például a klarinéttal és a férfikórussal színezett It Ain’t Necessarily so, ami a fő kedvencem az első lemezről. A Heatwave szteppjére mindig megpróbáltam táncolni – sikertelenül. Az 1934-es Judy Garland Zing Went The Strings Of My Heart dalfeldolgozást (amit 1988-ban vettem meg kislemezen), bájosan jókedvű mosollyal az arcomon dudorászom. A volt templomi orgonistával alapított The Communards formáció For a Friend című megrendítő balladája (amelyet Jimmy Somerville egy AIDS-ben elhunyt barátjának ajánlott) a nálunk idén év elején bemutatott „Pride” (magyarul "Büszkeség és bányászélet") című filmben is visszaköszön.

Amikor a lelkem sajgott a fájdalomtól, de nem ment a sírás, a Reprise-t hívtam segítségül. A bánatos cselló és zongora kettősének hallatán nyomban zokogásban törtem ki. A Lover man–t hallgatva azt képzeltem, amint ülök egy füstös kis bárban, miközben a színpadon két kiváló zenész öröm jazzt játszik. Amikor úgy egyszerűen csak jól éreztem magam a mindennapokban, és a szívem is a helyén volt épp, a Hold on Tight kellemes dallamvilága ráerősített erre a jóleső érzésre.

1989-ben közelebb voltunk a középiskola végéhez, mint elejéhez, így mi voltunk a „menők”. S mert az iskolai kék köpeny még kötelező volt, lázadó ifjúnak csak abban lehetett lenni. A merészebbek kék helyett fehérben jártak, a metálosok kitetoválták, a nagyon cool-ok az iskolatáska pántjára felcsomózták. Én egy éjjel sárga fonállal a hátára hímeztem nagy betűkkel, hogy Jimmy Somerville. Sajnos anyukám nem értékelte fáradtságos kézimunkámat, és pár héttel később mosás előtt kiszedte a varratot. Nagyot veszekedtem vele, de aztán lenyugodtam, mert a nejlon anyag nem hagyta magát: a pici apró kis lukakból is jól kivehető maradt a név.

 A gimis klubokon akkortájt rendszeresen leforgott a franciául énekelt Comment Te Dire Adieu, ami azért is jó volt, mert a már középfokú nyelvvizsgával rendelkező angolos osztálytársaim sem értették, így nem kellett folyton Hubert Kah dalaival előhozakodni, ha mi, németesek is énekelni akartunk valamit.

Érdekes egybeesés, hogy 1990 után, amikor a mi életünk is megváltozott, Jimmy Somerville is egyre nagyobb kihagyásokkal jött elő új zenei anyaggal. Az 1990-es évek utáni dalainak színvonala és hangulata hullámzó volt, többnyire erősebben érvényesült - a meleg lokálok mai napig tartó nagy örömére - a szinti-pop, a tecno, és kisebb részben a különleges hangszerelés, a visszafogottabb stílus.

Az 1995-ös Dare to love című számnak (azon túl, hogy a melodikusabbak közé tartozik ebből a korszakból), további különlegessége, hogy azt Jimmy Somerville túlnyomórészt „normál hangon” és nem - a védjegyét is jelentő - fejhangon énekli.

A korábban évekig toplistás Jimmy Somerville visszatérései nem voltak átütőek, először csak 1999-ben tudott újra felkerülni a 15. helyre a „Manage The Damage” című albumával. Bár szoktam hallgatni, hangzásvilága nem illeszkedett az akkori életem eseményeihez. Ugyanez mondható el 2004-ben megjelent „Home Again” című CD-ről, igaz, ennek is van egy érdekessége: a „But Not Tonight” című Depeche Mode feldolgozás.

Szóval sokáig csend volt, aztán 2009-ben kizárólag letölthető formában megjelent a „Suddenly Last Summer” című, többnyire Jimmy Somerville saját énekhangjára épülő, melankólius album. A Hanging On The Telephone címet viselő, eredetileg a Blondie  gyors punk számának lassú, szívszaggató, a kétségbeesést közvetítő feldolgozása vitathatatlanul könnyfakasztóra sikerült.

Jimmy Somerville-t nem szabad úgy jellemezni, hogy ő is az 1980-as, 90-es évek homoszexuális zenészeinek (mint pl. a Pet Shop Boys, Frenkie Goes To Hollywood, Erasure, Marc Almond) egyike. Ő más, ő egy popzenetörténeti ikon. A jelenleg 54 éves, 158 cm magas zenész a reflektorfényből visszavonulva is aktív életet él Londonban. Ha teheti, kerékpárral közlekedik, antirasszista fesztiválokon vesz részt, dalaival továbbra is küzd a szociális biztonságért, az AIDS megelőzéséről oktató filmeket készít, de vállal fellépéseket retro rendezvényeken is. Saját honlapján és Facebook oldalán rendszeresen ad hírt magáról, nemzetközi rajongói oldalán számos információ, interjú, illetve valamennyi dalának szövege is elérhető angolul és németül.

Két hónapja, 2015. március 6-án, hosszú kihagyás után jelent meg a „Homage”, amit maga az énekes „Old-School-Disco“ stílusnak titulál, és talán éppen ezért különösen hat az olyanokra, akik részesei voltak a suli-buliknak. A számok a 80-as évek végének, 90-es évek elejének hangulatát hozzák vissza. Több zenekritikus szerint ez az a lemez, aminek az 1987-ben megjelent „Red” című The Communards albumot kellett volna közvetlenül követnie. A dalokban Jimmy Somerville az elmúlt évek során változásokon átment személyiségét, vívódásait, saját életének emócióit tárja elénk, de mindeközben torkából egy nyugodt, boldog, életvidám ember hangja csendül fel, és – ellentétben a 2009-es digitális albummal –, nincs egyedül. Mellette teljes harmóniában játszanak a vonósok, a fúvósok, az ütősök, penget a basszusgitáros és énekel a Bronskie Beat dalokból is jól ismert, jellegzetes kórus. Ha engem kérdeztek volna, biztos a Strong Enough-ot választottam volna első klipnek az új lemezről, de egyelőre be kell érnünk a kezdő számmal, a Some Wonder-rel.

A lemez lendületes, sokszínű, és azoknak sem kell búslakodniuk, akik Jimmy Somerville kevésbé pörgős arcát szeretik. A „The Core” tökéletesen megfelel a vonaglásra, a pohárszorongatós, pulttámasztós, bólogatós helyben topogásra.

30 év. Kiskamaszból középkorú kétgyermekes anya lett belőlem. Sok minden és sok mindenki rombolta, formálta, javította a személyiségemet, de Jimmy Somerville lemezei a polcomon ezekből mit sem érzékeltek. Nem tudok mást mondani, csak hasonlót az ABBA dal címéhez: Thank you for your music, Jimmy Somerville!