„A sajtónak is meg kellett tanulnia a hírverseny közepette, hogy mi fér bele az érettségi napján. 1990-ben egy reggeli, országosan is kapható napilapban jelentek meg magyar érettségi tételek. Nem volt mit tenni, a kiszivárgott tételeket visszavonták.“- áll egy pár hete megjelent cikkben. Izgalmasan hangzik. Csak egy gond van vele. Nem igaz. Nem így történt. Tudom, mert 1990-ben érettségiztem. De be is bizonyítom.

1885. Nem elírás. Pontosan 100 évvel korábban, hogy megkezdi középiskolai tanulmányát az az évfolyam, amelyik átéli majd minden érettségi botrányok ősét 1989-ben, jelentős oktatásügyi esemény történik. Hatályba lép „a középiskolákról és azok tanárainak képesitéséről” szóló 1883. évi XXX. törvénycikk. Tervezetét még Eötvös József dolgozta ki, elfogadására azonban már Trefort Ágoston minisztersége idején került sor. Fontossága abban rejlik, hogy ez hozta létre a gimnáziumokat és vezette be az „érettségi vizsgálatot”, amelynek teljesítésével és minden további vizsga letétele nélkül megnyílt az út a felsőoktatási tanulmányok előtt – a fiúk számára. A tudásvágyó lányoknak ekkoriban nem volt könnyű dolguk. Vagy külön engedéllyel fiú magángimnáziumba járhattak, vagy vártak bő tíz évet, amíg a Veres Pálné elnökletével létrehozott Országos Nőképző Egyesület tevékenységének köszönhetően 1896-tól leánygimnáziumi tanulók lehettek. Ez sem volt azonban egyenértékű a fiú iskolákkal, mert elismert érettségit továbbra sem adott, erre általános jelleggel majd csak 30 évvel később nyílik lehetőség, amikor is az 1926. évi 24. törvénycikk hivatalosan is bevezeti az érettségit adó leánygimnáziumokat.

1989. február 17. 100 évvel az első érettségizők után az 1970/71-ben született, végzős középiskolás generáció hat osztálya toporog egy budapesti gimnázium szalagavatóján. A búcsúztató harmadikosok képviseletében én voltam a narrátor. A kulisszák mögül fotóztam Istvánt is, amikor a mikorfonhoz lépett szalagtűzés után, hogy szóljon a negyedikesek nevében.

István belekezd, hogy ha „’70/71-es vagy, akkor mi félszavakból is megérjük egymást”. Beszéde merész, de visszafogott, előadói stílusa átütő, mondanivalója igaz. A félszavak között felbukkan a szabadság,  a sajtgyár, a kanyaró, az oktatási reform, a klub, a Diákparlament, a KISZ, a FIDESZ, az egyesülés (ahogyan a korabeli ifjúsági sajtó, mint a "Világ Ifjúsága" vagy a "Magyar Ifjúság" szégyenlősen a szexet nevezte), és az érettségi. Sok-sok félszó, amiről remélem egyszer lesz időm külön-külön blogot írni, mert ez most csak az érettségiről szól.

1989. május. Az érettségi botrányok krónikája szerint „Budapesten és környékén idő előtt ismertté váltak a matematika érettségi tételek. A Művelődési Minisztérium úgy döntött, hogy nem értékelik a már megírt matematikadolgozatokat. Az érettségi bizonyítványokba az év végi matematikajegy került.“ Ennek az eseménynek és ezeknek a napoknak a hangulatának állít emléket Török Ferenc 2001-ben készült, hibátlanul hiteles, a YouTube-on teljes hosszában megtekinthető „Moszkva tér” című kultuszfilmje. A történet és a párbeszédek mellett szinte minden képkockája tartogat valami olyan díszletet, szituációt, mozdulatot, háttéreseményt, amit csak azok vesznek észre, akik 1989-ben ebben benne éltek.

Nekem a legnagyobb kedvencem a ballagási jelenet több okból. Egyrészt Csuja Imre zseniálisan hozza az újgazdag használt autókereskedő apuka alakját, akinek volt annyi pénze, hogy legyen egy VHS videókamerája, és volt annyi erőszakossága, hogy a saját gyereke megörökítése érdekében senkit és semmit ne vegyen figyelembe. De kamerakezelése a fájóan tökéletes példája annak, amiért annyira elkeserítően kevés jó házi videófelvétel maradt ránk ebből az időből. Másrészt az igazgatónő szánalmasan sallangos és személytelen beszéde pedig példája annak, amire utaltam a ballagási blogbejegyzésemben. Végül pedig, mert amikor mi ballagtunk, mögöttem (éppúgy mint a filmben, nem véletlenül) Lackó vonult, aki hasonlóan viszonyult hozzám, mint a filmbeli fiú a lányhoz, sőt, még az sem kizárt, hogy szó szerint ugyanazt mondta nekem a hivatalos beszédek alatt, ami ebben a jelenetben is elhangzik, és én ugyanúgy reagáltam le, mint a lány.

1989. szeptember. A fenti előzmények után kezdtük meg a negyedik osztályt. Ekkoriban már rég nem és még újra nem számított, hogy milyen lett az érettségi eredménye, mert nem befolyásolta a bejutást egyetlen felsőfokú intézménybe sem. Így azoknak, akik továbbtanultak, semmi tétje nem volt, csak egy volt a fontos: meg kell lennie. Ennek szellemében készültünk rá. 

Ekkoriban a felvételi rendszert két teljesítmény határozta meg: a gimnázium harmadik és negyedik osztálya év végi eredményéből hat tantárgy, plusz két tantárgyból az írásbeli és a szóbeli felvételi vizsga eredménye. 2x30 pontot adott a hat tantárgy jegyeinek összege, míg a felvételin 15-15 pontot lehetett kapni az írásbeliért és a szóbeliért, ebből állt össze a maximálisan elérhető 120 pont. Volt azonban egy másik lehetőség is, amit automatikusan figyelembe vettek: ha valakinek a felvételi úgy sikerült, hogy az összpontszáma magasabb lett a gimnáziumból „hozott” pontszámoknál, nem a gimnáziumi eredményt vették figyelembe, hanem megduplázták a felvételin elért pontszámait. Így jutottam be én is az egyetemre, de erről majd máskor. Most az érettséginkről szeretnék mesélni.

Az érettségi tantárgyak három csoportba voltak oszthatók. Voltak a kötelező írásbeli tantárgyak: magyar nyelv és irodalomból, valamint matematikából. Kötelező szóbeli történelemből. Aztán jött a kötelezően választható idegen nyelv (ez lett nekem az orosz helyett a német), és végül egy „szabadon választott” tantárgy. Ilyen lehetett például a biológia, fizika, kémia, földrajz, de a rajz- és művészettörténet is szóba jöhetett. Én a földrajz mellett döntöttem, mert az csak kétévnyi tananyag volt, de ennél is jobban számított, hogy a legjobban kötődött az élethez, a tanultak segítettek megérteni olyan mindennapi jelenségeket, híreket, amikről halovány ismereteink tapasztalatból voltak.

Magyar. A gimnázium első osztályban én még „lelkes” voltam. Próbáltam megfelelni az elvárásoknak, és tanultam. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy ez kevésbé számít, az alkalmazkodásnak nagyobb súlya van. Második osztályban „teszteltem a rendszert”. Magyarból – ami mindig a legközelebb állt hozzám – szinte sosem sikerült ötöst kapnom. Magdi néni, a magyar tanár pályakezdőként került hozzánk, és mai szóval „szétszívatott” minket – én mégis csíptem, ráadásul abból a két évnyi anyagból, amit ő tanított, alig kellett a felvételire rátanulnom. Egyszer azonban az egész osztály előtt feltette nekem a kérdést, hogy „Miért akarsz te továbbtanulni?! Úgyis mindig a testedből fogsz megélni!”. Félreértés ne essék, nem arra gondolt, hogy „rosszlány” hírében álltam volna, hanem arra, hogy a kialakulóban lévő új világban az érvényesülésemben többet fog szerinte a latba nyomni, hogy miként nézek ki, minthogy mi van a fejemben. Megjegyzése súlyosan sértette az önérzetemet. A „beszólása” után tehát úgy döntöttem, hogy ezentúl „magamnak tanulok”, s így is tettem. Nem voltam hajlandó küzdeni azért, hogy ő tudja, hogy én tudom. Feleleteim, kérdésére adott válaszaim ezután gyakran a „Fogalmam sincs.” információt jelentették.

Történelem. A magyar mellett a másik felvételi tantárgyam volt. Az érettségi évében szeptembertől heti 2x3 órában jártam magántanárhoz magyarból és töriből, mert máskülönben esély nem volt a felvételit teljesíteni, ezért tudásom magasan meghaladta az átlagos tanuló ismereteit – gondoltam én.

Matematika. A matektanárokkal sem sikerült egy hullámhosszra kerülni. Elsős koromban a kor egyik legjobb matektanárát kaptuk. A már sajnos elhunyt Bartal Andrea néni azok közé tartozott, aki szerethetővé, érthetővé, sőt szórakoztatóvá akarta és tudta tenni a matematikát. Tankönyvet is írt, és nagyon jól magyarázott. Nővéremet is ő tanította. De én elég hamar csalódást okoztam neki. Nővérem azelőtti évben ballagott el a gimiből, amikor én kezdtem, 1986-ban. Nővérem egyike volt a legszerethetőbb diákoknak. Csendes, szorgalmas, kitűnő, tisztelettudó, udvarias, visszafogott és jó matekos – építőmérnök is lett belőle, mint apukám. Amikor elsőben, 1-2 hónappal az iskolakezdés után Andrea néni végre rákérdezett, hogy ki Ildikó húga, jelentkeztem. „Az nem lehet!” – jegyezte meg lemondóan. „Köszi!” – gondoltam én. Harmadikban a fakultációs rendszer következtében Andrea néni az emelt szintű matekosokat vitte tovább, akiknek pedig az nem volt felvételi tárgy, vagy akik nem tanultak tovább, „normál” matekos csoportba kerültek. Nyolcan voltunk csak, köztünk Robi, az egy szem fiú (akiből később orvos lett). Nyomban az „új” matek tanár kedvencévé vált, mert messze a leglátványosabb lelkesedéssel közelített a matematikához (és annak tanítójához). A matektanár hálája Robi felé idővel annyira irritálóvá vált, hogy egyszer azt mertem mondani neki, hogy „Én is itt vagyok ám, nemcsak a Robi, és tudom a megoldást!”. Sírva fakadt és kirohant a teremből.

Idegen nyelv. Oroszt mindenkinek kötelező volt tanulni, emellé jött egy másik idegen nyelv. Én voltam abban – az utólag szerencsésnek tartott - helyzetben, hogy orosz anyanyelviekkel táboroztam egy hónapot a Szovjetunióban 1986-ban, ami többet ért a nyelvtudás szempontjából, mint a megelőző négy évnyi orosz órák együttvéve (de erről majd egy másik blogban). Mégsem ezt választottam. Ennek az volt az oka, hogy az általános iskola 2. osztálya után, kísérleti jelleggel lehetőség nyílt arra, hogy egyes diákok az orosz mellett németet is tanuljanak. Ili néni, a történelem tanárunk oktatta. Nagyon szép, csinos nő és szórakoztató előadásmódú tanárnő volt. Neki köszönhetem, hogy megszerettem a történelmet. Töri szakkörön mai nyelven „interaktívan” adta át nekünk a tudást, és ez nem volt másképp német órán sem. Amikor szüleim beírattak a gimibe, jelezték, hogy „haladó” német tudású vagyok. A gimnáziumban hagyományosan az „A” osztály volt a „menő”, ők voltak ugyanis azok, akik emelt szinten tanulták az angolt vagy az oroszt. Mivel korábban nem voltak olyanok, akik már általános iskolában is tanultak volna az oroszon kívül más nyelvet, a mi „B” osztályunk csupa ilyen diákból állt össze. Osztályom „törzsét” viszont az angolos Bartókosok jelentették. A Bartókosokhoz fűződik az egyik szállóigénk. Elsőben, amikor az egyik Bartók lakótelepen lakó fiú rendszeresen elkésett, mindig azt mondta, hogy "Elnézést Tanárnő! Sorompó volt Nagytéténynél." Ez eredetileg egy valós kifogás volt, gyakran ragadtak be a forgalomba a Bartókosok. Egy idő után azonban már minden késésnél ezt hoztuk fel indoknak. Ezt mondta az, aki a harmadik óra közepén esett be csapzottan, az is, aki az iskola tőszomszédságában álló házban lakott, és erre hivatkoztunk akkor is, ha a büfében maradtunk addig, amíg eltelik a feleltetési idő az óra elején, vagy épp kihagytuk a tesi órát, mert a vándor kötélmászást osztályozták volna.

Szóval a Bartókosok   Jilly Viktor, (a később a televíziónak köszönhetően országos ismertségre szert tevő angol tanár) első tanítványai voltak, és ez meg is látszott: mire az érettségi eljött, szinte kivétel nélkül mind megszerezték már a középfokú nyelvvizsgát. Pár fős német csoportunk tagjai nem voltak azonban ugyanazon a szinten, és ezt a sűrűn cserélődő némettanárok is érzékelték, évekig próbáltak minket egy szintre hozni, ami azt jelentette, hogy senkinek a tudása nem nőtt, de némelyeké legalább csökkent. Szilvia néni nagyon tudta a német nyelvtant (amit én soha), és nagyon olyan volt a kiejtése, mint Juhász Elődnek, amilyen meg nekem soha. Én harmadikban már túl voltam néhány német nyelvterületi csereüdültetésen, ahol kezdtem elhinni, hogy nem érdekli a németeket a tankönyvi nyelvtan, ha kiejtésem, szókincsem és tempóm közelít az övékéhez. Az egyik német órán el kellett mesélnünk, hogy mi történt legutóbb. Én arról szóltam, hogy itt voltak a távoli kanadai rokonok, és azzal fejeztem be a mondókámat, hogy mielőtt visszamennének Kanadába, előtte "szeretnének még egy kicsit Európában csavarogni". Ezt a következő mondattal véltem tisztázni: „Sie möchten noch ein bißchen in Europa bumsen.” A német tanárnak amúgy sem kicsi szemei kikerekedtek, levegőt próbált venni, majd közölte: „Ez már mindennek a teteje! Mit gondolsz te magadról, mit engedhetsz meg még magadnak?”. Néztem kis létszámú csoportunk többi tagjára kérdőn: „Most mi van?!”. Judit, akivel egy oviba, egy általános iskolába jártunk, és mivel pár utcával arrébb lakott tőlünk, így a nyarak nagy részét is együtt játszottuk végig, mint a legjobb németes, segítségemre sietett és helyesbített engem: „bummeln”. Upsz! Ezek a fránya hasonlóan kezdődő német szavak! Ekkor esett le, hogy rosszul választottam. Azok kedvéért, akik nem tudnak németül, ímé a szavak jelentése. A Halász Előd féle Német-magyar nagyszótár szerint a „bummeln” jelentése „kóborol, kószál, csatangol, mulatozik”, a „bumsen” jelentése: „puffan, csattan, dönget”, de a német szlengben – ne szépítsük, mert nem lehet - azt jelenti magyarul, hogy „dug, kefél”. Utólag nézve legalább nyelvtanilag helyes volt, bár – ismerve vendégeinket – szerintem még tartalmilag is. Belátva, hogy a gimiben németből csak elbutulok, szüleim befizettek egy nyelviskolába. Másodikban nem sikerült a középfokú nyelvvizsgám, de egy évvel később igen. Ez pedig sokat számított. Az akkori szabályok szerint, aki egy nyelvből középfokú nyelvvizsgával rendelkezett, annak többé nem kellett az órára bejárnia, és a nyelvvizsga automatikusan ötös érettségit adott – vizsga nélkül.

Választható tantárgyak. Kémia, fizika, biológia vagy földrajz? A kémia azonnal kizáródott. Minden mai élményem is csak annyi a kémiával, hogy mind az általános iskolában, mind pedig a középiskolában megéltem, hogy ki kellett üríteni az épületet egy „rutinkísérlet” miatt, aminél a reakció picit hevesebb lett a vártnál. A fizika sem tartozott az erősségeim közé, de igyekeztem. Vilma néni, a kedves, nyugdíj előtt álló tanerő volt a tanárunk. Szerettük, mert évtizedet óta nem változtatott a fizika dolgozatok feladatsorán, ezért azt évről évre kézről kézre leadták a felsőbb osztályosok az utánuk következőknek. Volt olyan alkalom, hogy otthon megírtam „sietős kézírással” előre a dolgozatot, amit aztán másnap beadtam. Ilyenkor ötösre sikerült. De a legszórakoztatóbb az volt, amikor a fénytörést tanultuk. Vilma néni bejött egy üveghasábbal, amiben víz volt meg egy lap. Ebbe a hasábba kellett füstöt ereszteni, hogy lássuk, mi történik. Vilma néni hozott magával cigarettát is, amit megpróbált igénybe venni a kísérlethez, de nem ment neki, hisz életében soha nem gyújtott rá. Ekkor megkérdezte, tudna-e neki segíteni valaki. Emelkedő padsoros fizika termünk volt, én az utolsó sorokban ültem (hol máshol?). Jelentkeztem. Kaptam egy szál cigarettát és egy öngyújtót azzal az instrukcióval, hogy ha Vilma néni szól, fújjam bele a füstöt a hasábba. Mindent megértettem, Vilma néni elkezdte felvezetni a későbbiekben látható jelenséget. Ezalatt én a háta mögé álltam, és rágyújtottam teljes nyugalommal – úgy mintha egy unatkozó charleston táncosnő volnék a ’20-as években. Az osztály elkezdett kuncogni. Aztán hirtelen jött az utasítás, hogy „Most!”, és én gyorsan belefújtam a füstöt a hasábba. A kísérlet sikerült, Vilma néni örömmel mutatta be a mosolygós szemű tanulóknak az eredményt, én pedig a háta mögött folytattam ott, ahol abbahagytam. Ez azonban kevés lett volna az érettségihez, így a fizika is kizáródott. A biológia még esélyes volt, de ha már a fizika miatt az orvosi egyetemről le kellett mondanom, nem érdemli meg tőlem az érettségit sem. Így maradt a földrajz.

1990. január 27. Az előző évi érettségi botrány „szigorért” kiáltott, hogy még egyszer ilyen ne fordulhasson elő. Meg egyébként is, vissza kell adni az érettséginek a becsületét. A rendszerváltás hajnalán egyre több oktatási szakember hallatta a hangját, például Hoffmann Rózsa, a Tanterv és Taneszközfejlesztés Országos Tanácsa gimnáziumi munkabizottságának vezetője a Magyar Hírlap hasábjain 1990. január 27-én. Így panaszkodott akkor:

A sürgős tennivalók közt is legfontosabbnak és halaszthatatlannak tartom a Gimnáziumi Érettségi és Vizsgaszabályzat felülvizsgálatát, mert egy sereg kérdés konkretizálására volna szükség. Tisztázatlan például, mindjárt az érettségi elnök hatásköre. Voltaképpen az osztályzás se egyértelmű, nincs kimondva, hogy kié a döntő szó, van-e vétójoga az elnöknek. Ezek elsősorban a szakmát érdeklő kérdések, így további részletekbe most nem bocsátkoznék, de a gimnáziumok joggal várják el a minisztériumtól, hogy még az érettségi előtt átfésülje a szabályzatot, és egyértelmű eligazításokkal helyettesítse az általánosságokat. Mi a minisztérium tanácsadó testületeként dolgozunk négy éve, megfogalmaztuk az érettségi korszerűsítését célzó állásfoglalásunkat, javaslatainkat is. De újabban azt tapasztaljuk: nem tart szakmai partnernek a közoktatási miniszterhelyettes. Semmilyen visszajelzést nem kaptunk testületi előterjesztésünkre.

Hogy mennyire nagyon igaza volt Hoffmann Rózsának, az hamarosan egyértelművé válik, amikor a saját érettségimről, az én „elnökasszonyomról”, és az én osztályzataimról mesélek. De előtte tisztázandó a bevezetőben említett állításom, mely szerint nem igaz, hogy a magyar tételek az érettségi reggelén jelentek meg. Hovatovább, mégcsak nem is váratlanul jelentek meg. Ugyanabban a cikkben ugyanis, amiben Hoffmann Rózsa is nyilatkozott, épp arról volt szó, hogy a napilap újságírója beszámolt a Művelődési Minisztérium ötletéről, hogy inkább nyilvánosságra hozzák az írásbeli és szóbeli vizsgák tételeit magyarból és történelemből, és aki azt megtanulja, annak nem lehet gondja. Ezzel kizárható a csalás is. Az újságíró örömmel lengette be azt, ami hamarosan meg is történt:

Az idei vizsgák lebonyolításának rendjéről tehát – amelyen a minisztérium vélhetően már csak kisebb módosításokat eszközöl – lapunk értesíti először a szakmát és a közvéleményt.

1990. február 16. „Kiszivárognak a tételek”. Pontosabban – ahogyan azt a napilap előre jelezte – szabadon kiszivárogtatta a Magyar Hírlap a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem írásbeli és szóbeli tételeket.

És - ellentétben a ma közszájon forgó hiedelemmel – a botrány nem a „kiszivárogtatásból” lett, hanem ami abban állt. Három hónappal (!) az érettségi előtt azt várták volna el a végzős középiskolásoktól, hogy a korábbi években kidolgozott tételeiket dobják ki, és három hónap alatt dolgozzanak ki 120 vadonatúj tételt magyarból és történelemből a tételcímekben megfogalmazott, egyáltalán nem általános megközelítésű, szempontrendszerű elvárásoknak megfelelően. Ez lehetetlen volt! Pánikba estünk, lázadtunk, méltatlankodtunk (erről beszéltem a ballagásunkon). De nem csak mi akadtunk ki, hanem a tanárok is.

1990. február 19. Tiltakozást fogalmaz meg és tesz közzé 24 budapesti gimnázium magyartanára, a budapesti szaktanácsadók; a PDSZ Országos Választmánya, Debrecen városi és Hajdú-Bihar megyei szervezete; a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium; a debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium, akikhez elvben több gimnázium is csatlakozik. Diák szempontból egyetértettünk velük abban, hogy nem fair, hogy „egy négyéves folyamat legutolsó fázisában alapvetően változtatnak a szabályokon“, hogy „a diákokat képtelen túlterhelésnek és az átállás veszélyeinek teszik ki, ezzel fokozzák az érettségi és a felvételi előtti feszültséget“, hogy „igen sok tétel mind tartalmilag, mind megfogalmazásában, nyelvi minőségében kifogásolható, vitatható“, hogy „a szóbeli tételek mennyiségét jelentős mértékben megnövelik – ez lehetetlenné teszi az elmélyült fölkészülést“. Egyetértettünk azzal a követeléssel is, hogy az utasítást haladéktalanul vonják vissza, és, hogy csak olyan művek szerepelhessenek, amelyek megtalálhatók a szöveggyűjteményben. A tiltakozás eredményes volt, az utasítást visszavonták, életünk eme kis kitérő után visszaállt az eredetileg tervezett menetrendre. Nem volt tehát érettségi botrány, nem voltak illegálisan kikerült tételek, hanem általános felháborodás volt, egy át nem gondolt, sebtiben bevezetett oktatásügyi döntés miatt. Erről beszéltem a ballagáson.

1990. május 13. Elballagtunk, szerenádoztunk, aztán eljött a vasárnap este, a magyar írásbeli előestéje, mert mint ma is, az első írásbeli érettségi a magyar volt. Én még átnéztem Móriczot, Kosztolányit, Kölcseyt és Csokonait, mert szóltak „jól értesültek”, hogy ezekből biztosan lesz valamelyik. De hát honnan tudhatnák? Az előző évi botrány után a csapból is az folyt, hogy a rendszer ezúttal kijátszhatatlan, mert minden aznap hajnalban dől el.

1990. május 14. Ebben az évben első alkalommal került sor arra, hogy az MTV-ben gyűltek össze kora reggel a kiválasztott szakemberek, és ott helyben fogalmazták meg a három tételt - elvileg. Hogy a történelmi pillanat ne vesszen el, én otthon beprogramoztam a videómagnónkat, hogy vegye fel a tételsor kihirdetését. 8:00 óra előtt pár perccel a rádió és a televízió ugyanazt sugározta. Elfoglaltam szokott helyem a szépen függönyözött terem jobb hátsó, ablak melletti sarkában, az utolsó padban. Előttem ült Joe, aki a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezett, és biztos, ami biztos, a tételek kihirdetése előtt közölte velem, hogy bármi is legyen a téma, ő azt fogja választani, amit én.

Vártuk, hogy a szigor és titkolózás ellenére, bejönnek-e a jóslatok. És hát …. bizony bejöttek, duplán is. De mielőtt megnéznénk a videót, hogy mik is lettek a kidolgozandó a tételek, hagy gonoszkodjak még egyet, mert olyan magasan van a labda, hogy vétek lenne nem leütni. Figyeljük majd meg a dátumot, ami mutatja, hogy mely napon is vagyunk, miközben éppen magyar nyelv és irodalomból hirdetik ki az érettségi tételeket, s közben emlékezzünk az akkor érvényes Magyar Helyesírási Szabályzat vonatkozó részeire:

293. Az évszámot mindig arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk; a hónap neve teljesen
kiírható vagy rövidíthető, illetőleg jelölhető római számmal is, arab számmal is; a napot mindig arab számmal írjuk, s utána pontot teszünk.

294. Pontot akkor teszünk az évszám (évszámcsoport) után, ha az utána következő
hónapnévvel vagy időt jelölő egyéb szóval nincs birtokviszonyban: 1848. március 9.

 

Az osztály nagy része fellélegzett, és nekiállt Kosztolányinak. Én viszont Nagy Lászlót választottam, aminek az volt az érdekessége, hogy a második világháború utáni magyar irodalom tanítása a mi évfolyamunkon elmaradt, épp úgy nem kérték számon, mint ugyanennek a korszaknak a történelmét. Én viszont a felvételi miatt tudtam. Nekiálltam a vázlatnak, fél óra elteltével Joe egyre türelmetlenül súgott hátra, hogy „Mi van már?!” Egy órával az írásbeli vizsga megkezdődése után hátba rúgtam Joe székét, hogy „Diktálom a vázlatot.” Joe vadul körmölt, mikor végeztem, megadtam neki az instrukciót: „Na és akkor ezt most fejtsd ki!”. Aztán nekiálltam a sajátomnak. Pár nap múlva eredményt hirdettek. Az osztályból csak két ember választotta Nagy Lászlót: Joe és Én. Joe esetében külön kiemelték, hogy milyen példás, hogy annak ellenére, hogy a Műegyetemre készül, bevállalta ezt a nehéz feladatot, ezért az ő írásbeli eredménye ötös. Aztán hozzám fordult a tanár komment nélkül: „A tiéd négyes.” … Na ja. Sebaj! Még hátravan a szóbeli.

Délután jött a hír, hogy ismét megvan a matek feladatsor, akárcsak előző évben. Bár hihetetlennek tűnt, hogy ez nálunk is megtörténne, a több verziójú feladatsorból, ami közkézen forgott, egy olyan volt, amit többen tutira vettek. Ezt a feladatsort megoldottuk még este apuval, aztán nyugovóra tértünk.

1990. május 15. Mint egy lottósorsolás, olyan volt a matek tételek hallgatása. Volt néhány szám a fejünkbe, s vártuk, hány találatunk lesz. De minden nem sikerülhet. Egy feladat száma sem stimmelt az ismertek közül. Kénytelenek voltunk nekiállni gondolkodni. Este megnéztük a Híradóban a megoldást. Úgy gondoltam, hogy a hármas tuti megvan, de ha van egy kis szerencsém (mert a tanár jóindulatával nem számolhattam), akár a négyes is. Jobb „matematikailag” sem lehetett volna, mert úgy döntöttem még a tanév elején, hogy a levezetéseket ki sem dolgozom, s így meg sem tanulom, az úgyis csak egy feladat az érettségin, vállalható veszteség. De kettest kaptam. Mikor kértem, hogy mutassák meg nekem a javítást, azt a válaszolták, hogy nem lehet, mert az „titkos” – és a jövőben is az marad. A két írásbeli után hosszú szünet következett, persze nem volt eseménytelen, de amik akkor történtek, azok egy másik blogba tartoznak.

1990. június 7.  Eljött a szóbelim ideje. Hat ember lehetett egyszerre a teremben „felkészülőben”, én a 11. sorszámot kaptam. Elsőnek Gábor, az okos, éles, kritikus szavú, metálos, reál beállítottságú, hosszú hajú fiú jött ki, és leadta a rémisztő drótot az érettségi bizottság külsős elnökasszonyáról: „Vigyázzatok! Ez a nő egy vad kommunista!” Huhh! Megkönnyebbültünk a hírtől, mert egy kicsit azon is aggódnunk, hogy vajon a pár napja lezajlott rendszerváltás esetleg befolyásolja-e az érettségikről rendelkezésünkre álló, korábbi évek tapasztalataira alapuló ismereteinket? De nem! Úgyhogy nyugi! Minden a megszokott „rendben” zajlik. Ahogy kijött valaki, felírtam a táblára a már kiesett tételeket, ezzel is szűkítve a még bent lévő és ránk várók körét.

Míg vártam, hogy sorra kerüljek, még nézegettem az anyagaimat, bár azóta tudom, hogy ennek ekkor már semmi értelme nincs.

Végre én jövök! Beléptem, kihúztam a magyar tételemet, Balázs épp leült a bizottság elé, hogy prezentálja a történelem témáját. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc csatáiról kellett beszélnie. Már meg nem tudom mondani, honnan indított, tán a kőkorszakot ugrotta. A bizottság türelemmel várt egy ideig, majd emlékeztették a tétele címére. Balázs történelmi térképet kért. Felkaptam a fejem, kezdtem sejteni, hogy ez szórakoztató lesz, mert Balázst ismertem. Egyike volt kedvenc osztálytársaimnak. Egyenes, az álláspontját mindig nyíltan, konkrétumokban beszélve, ám igen flegmán hozta a külvilág tudomására, és tudott duzzogni, ha valami nem tetszett neki. Balázs laza mozdulattal felcsapta a térképet a szükséges oldalon, pár hosszú másodpercig szemrevételezte, aztán megszólalt illetve nekiállt ismertetni a térképen szereplő dátumokat: „Igen! Szóval a csaták. …. 1848. szeptember 2. Perlasz, 1848. szeptember 29. Pákozd, 1848. október 30. Schwechat…“ Gyorsan lehajtottam a fejem, igyekeztem a nevetőgörcsömet visszatartani, és a helyzetnek megfelelő komolysággal ülve maradni. Tudtam, hogy tudja az anyagot, de „ellenállt“, mert épp ilyenje volt, de őt ilyennek szeretjük. A bizottság szóhoz sem jutott a megrökönyödéstől, mire közbe tudtak volna szólni, elfogytak az adatok a térképről, így Balázs felnézett kérdezőire, majd jelezte, hogy „Ennyi!“. A helyére küldték, és jöttem én a magyarral.

Tételem központi eleme „Kölcsey és Berzsenyi vitája” volt. Jól ment, szerettem is ezt az anyagot. Amikor végeztem, az elnökasszony megkérdezte, melyik álláspontot tartom “előbbre”. Én Berzsenyiét tartottam. Az elnökasszony fejét csóválva csak annyit mondott, hogy “Kár. Magam Kölcseyét.” Ezzel utasítottak, hogy húzzak a történelemből. Amikor megláttam, nem hittem a szememnek: „Kossuth és Széchenyi vitája”. Természetesen ha már így alakult, feleletem végén ismét feltette az elnökasszony a maga kérdését, hogy “Na és most ki?”- igazi kaján, gonosz, fölényes mosollyal az arcán. “Széchenyi”- válaszoltam higgadtan, meggyőződésem szerint. “C.c.c.c.c.”- csóválta helytelenítően a fejét az elnökasszony. Ugye nem kell mondanom, hogy ő Kossuth párti volt, ahogy ő fogalmazott „Kossuth Apánk” mellett tette le a voksát? Ezek után kíváncsian vártam, vajon mit húzok földrajzból. Vajon ki fog-e derülni, hogy én a nyarat szeretem, ellentétben a téllel? És ha igen, vajon milyen retorzióval fog járni, ha kiderül, hogy az elnökasszony a síelés szerelmese, és Donovaly-ig már csukott szemmel is elautózik? De szerencsére a monszunt húztam, amiről nyomban tudtam, hogy bizony nem fordítottam rá elég időt, így vita egészen biztosan nem lesz. A gimi földrajz szakos igazgatóhelyettese (egyike a jó fej vezetőknek), próbált mosollyal biztatni, hogy kezdjek neki. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy nagyon oda tettem magam indításnak: „Ez egy szél.” Finoman bólintott, ebből azt gyanítottam, hogy jó úton járok, csak így tovább! Nem tudhatta, hogy eredetileg még az eső is az esélyes válaszok között volt. Az öröm szele pátoszi magasságokba emelt, így folytattam: „Valahonnan jön … és …  valamerre tart.” Elképesztő érzés volt, ahogy törte magának az utat a tudás! De nem akartam nagyon „villogni”, így szerény összefoglalásként, mintegy lezárásként közöltem: „De ami biztos, Indiában van.” Ez volt a csúcs, innen már nem volt hova tovább, így azt javasoltam, hogy lépjünk át a következő kérdésre. Ott nem volt már problémám. A természetes népszaporulatról és Magyarország közlekedéséről tudtam annyit, hogy ne legyen gond az érettségi megszerzésével.

1990. június 8. Az érettségi eredmények kihirdetése. Nem tudnám érzékletesebben leírni az utolsó a napot, amikor átléptem gimnáziumom küszöbét, mint ahogyan tettem a Naplómba 26 évvel ezelőtt, 18 évesen ekként:

14:00 óra. Eredményhirdetés. Magyar: 4; Töri: 4; Matek: 2; Német: 5; Föci: 3. Na a magyaron nagyon kiborultam! El kezdtem sírni, de inkább zokogni. Aztán kiderült, hogy a három üveg pezsgő, amit az osztályfőnök az anyuval vetetett, nem is a diákoké, hanem a tanároké. Na erre aztán mindenki előtt el kezdtem az osztályfőnökkel üvöltözni: „Egészségükre! Remélem ízleni fog! Végül is a tanárok érettségiztek, végül is őket terhelte meg nagyon a drukk, a stressz! Megérdemlik a pezsgőt! Igyák csak!” Aztán fogtam magam és eljöttem. Kitört abban a pillanatban egy hatalmas vihar. (A Sors akarta így?!) Elsötétült az ég. A 150-es busz nekiment a fának, kitörtek az üvegei (rám is esett egy adag), így le kellett szállni, közben az ernyőm is tönkrement. Mindenki hülyének nézett, hogy ott van a kezemben, mégsem használom. A Gádor utcát elöntötte a víz. A kosztüm húzta lefele a nedvességtől a vállamat. Bokáig álltam a hófehér körömcipőmben a sárban.

Persze, ha már nálam volt az NDK gyártmányú, Beirette típusú, analóg (mert akkor még a szót sem ismertük, hogy "digitális"), nem zoom-os, nem vakus, nemhogy teljesen, vagy félig, de semennyire sem automata,  kézi felhúzós fényképezőgépem, megörökítettem az áldatlan időjárási állapotot, aztán hazamentem. Fáradt voltam, de érettségizett.

2016. április 30. Ezen blog miatt elővettem az érettségi bizonyítványom, és feltűnt rajta valami. Lehet, hogy nem is érvényes? Hisz nincs rajta az érettségi elnök aláírása! Nem baj. A diplomám biztosan az, és summa cum laude.