Ekkoriban, 1997 tavaszán-nyarán a nyugat-európai fiatalok közé vegyítve TEMPUS ösztöndíjjal egy szemesztert a németországi Brémában tanulhattam. Magyarországot kezdetben én képviseltem egyedül.

Nem voltam könnyű helyzetben. Többször csöppentem bele olyan szituációkba, ami mosolyt csalt „nyugati” ösztöndíjas társaim arcára. Ilyen volt, amikor magyarázniuk kellett a számítógépszobában, hogy mi az e-mail és hogyan működik, vagy amikor megkérdezték, kérek-e egy jointot. De ezekről majd máskor.

Sok nemzet adta a kis társaságunkat: angol, skót, olasz, irán, francia, görög, portugál, szlovák, dán, norvég, svéd, osztrák és persze a német. A németek fogadó államként gondoskodtak rólunk, és arról, hogy minél jobban összerázódjunk. A kicsi apartmanokból álló „Luisental” kollégium alacsony ablakainak köszönhetően meg-meg álltunk egymás szobája előtt, a hatalmas kert bőven adott lehetőséget a grillezésre, piknikezésre, és átjártunk egymáshoz, ha valakinek nem volt valamije.

A szervezett barátkozás első állomását a „Kennenlernwochenende”, azaz az ismerkedési hétvége jelentette. Csapatépítő játékokat játszottunk, hogy az egyes országok diákjai jobban megismerjék egymást. Komoly hátrányban voltam, hiszen míg a többi országból 3-5 ösztöndíjas is volt, nekem az országspecifikus feladatokat egyedül kellett abszolválnom. Az egyik ilyennél azt kaptuk, hogy a rendelkezésünkre bocsátott magazinokból, napilapokból, utazási irodai katalógusból vágjunk ki képeket, és készítsünk egy tablót, amin bemutatjuk hazánkat. Ültem a halomnyi színes lap között, és fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá.

A finneknek könnyű dolguk volt, a kartonjukra rengeteg mikulással körbevéve egy nagy NOKIA rádiótelefont vágtak ki. Én ugyan olyat még sosem láttam (viszont meg is vettem első mobilomat a hazaérkezésem után). Szerencsémre a szót be tudtam azonosítani, mert ez ugyanaz a név volt, mint nálunk az akkor kedvelt televízió márka, az ITT-NOKIA. Emlékeznek biztosan sokan a viccre is a sötétben hazafelé kerékpározó Titi bácsiról: „Állj Titi!” „No, ki a?”

Az olaszoknak sem esett nehezükre elkészíteni a bemutatkozót. Volt rajta sok-sok hangjegy (az olasz melódiákra utalva), pizza, spagetti, espresso, tengerpart, napsütés, de megbújt a képek között némi ókori rom, és II. János Pál pápa is.

A franciák szintén könnyen vették az akadályt. Az Eiffel-torony árnyékában egyebek mellett az Alstom cég TGV-je (szupergyors vonata) suhant, felette egy kis parfüm reklám a Chaneltől, némi pezsgő (azaz Champagne), és arról sem feledkeztek meg, hogy szeretnek sztrájkolni.

A britek is találtak maguknak elég muníciót, prezentációjukat a nagyobb hatás kedvéért sörösüveget szorongatva adták elő, ami valószínűleg a tenyerükhöz ragadt, mert a további hónapokban sem láttam őket anélkül.

De mit mondjak én, a magyar? Olyanoknak, akik soha nem jártak nálunk, és szinte semmit nem tudnak rólunk, mert fiatalok? Lapozgattam az újságokat. Ötletelni csak magammal tudtam, de a képek kivágásában többen segítettek, mert – csapat híján – nem lettem volna meg időre. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor az egyik utazási iroda katalógusában végre találtam fotókat Budapestről. Nekiláttam a tablómnak. Bár a rajzolás sosem volt az erősségem, azért a bal fölső sarokba egy vörös csillagot próbáltam tenni, amit áthúztam. Középre a Szent Koronát, ami egyszerre jelképezte a tradíciók és gyökerek fontosságát, de azt is, hogy ez vezetett be minket Nyugat-Európába. A jobb fölső sarokba egy EU zászlószerűség került, mellé egy pipával – ide szeretnénk egyszer bejutni. Nem tudjuk sikerül-e, és hogy mikor. A szegényes kép- és híranyag, no meg a szűkös idő miatt egy Magyarország térképen jelöltem be néhány unicumot, azaz specialitást, mert akkor még nem ittam Unicumot (ma biztosan felraknám). Szeged mellé került a pirospaprika, Eger mellé a vörösbor, a Balaton mellé vitorlások, Budapestre a Hősök tere.

Ahogy telt az idő, úgy szoktunk egyre jobban össze, annyira, hogy elválaszthatatlanok lettünk. Persze ebben sokat segített az a rengetek kirándulás, amit szerveztek nekünk. Tekintettel arra, hogy Bréma Németország északi részén van, adta magát Hamburg, Kiel, Lübeck, Berlin, no és persze Amsterdam - ottalvósan. Strandolni az Északi-tenger partjára jártunk vonattal és elhajóztunk Helgolandra, Németország akkor és ma is teljes egészében vámmentes azaz „Duty Free” csöppnyi, de nagyon hangulatos nyílt tengeri szigetére.

Szerettük egymás társaságát, nemcsak a szervezett eseményeken, hanem privátban is. Hogy több pénzünk legyen, diákmunkát vállaltunk. Azóta is enyém minden családi rendezvényen a pezsgő, mert egy fogadáson olyan tempóban kellett bontanunk, mintha ásványvíz lenne. Nagyon sokat beszélgettünk, és élvezettel hallgattuk a másik beszámolóját a szokásaikról, hagyományaikról, különösen akkor, amikor két ugyanazon ország más-más városából érkező leánya tréfásan összevitatkozott, hogy melyikük verziója a jó, az igazi, az eredeti. A kulináris esteket nagyon élveztem. Ezt „Kochentreffen”-nek, azaz főzőtalálkozónak hívták. Ilyenkor saját kezűleg kellett alkotnunk valamit négy személyre. Nekem értelemszerűen valamit, ami „typisch ungarisch”, azaz magyaros. Első alkalommal én lecsóban gondolkodtam, de a magyar sárga paprika fél kilója ugyanannyiba került, mint valamely különleges egzotikus gyümölcs, így arról letettem, hisz napi 5 márkából, amit az étkezésre terveztem be, igen szűkös volt a keret. Végre megszületett a döntés. Legyen paprikás krumpli.

Jól is jött ki a választás, mert az időközben kiérkező másik magyar lány körözöttet készített, ami szintén kiváló ötlet volt. Más alkalommal – a nagy sikerre tekintettel –, a zsebembe nyúltam, és úgy döntöttem „Gulasch”-t fogok feltálalni. Emlékszem, a bevásárláskor összefutottam egy norvég fiúval, aki megkérdezte, mivel készülök. Mondtam neki, hogy „Gulasch” lesz.

Nagyon megörült a hírnek, és nyomban le is reagálta lelkesen: „Ja! Azt ismerem! Azok a kis fehér gombócok tejszínes szósszal!” Mit lehet erre mondani? Nyilván csak azt, ami az igazság, így azt válaszoltam neki, hogy „Nem, az a Gnocchi, és olasz. A Gulasch piros és én magyar vagyok.” 

Az elkészült ételeket kitettük és …. megettük. Volt ott minden. Például Szusi a japánoktól, Pesto, Tiramisu, Spagetti az olaszoktól, fasírt a finnektől, Brownie az angoloktól, hal a svédektől, Crêpe a franciáktól, Paella a spanyoloktól.

A magyar gasztronómia azonban erősebb lett minden más csapatépítésnél. A kis apartmanomból kiszűrődő illatok odacsalták a lakókat. Egy idő után rendszeresen „kellett” készítenem fasírtot, palacsintát, amit addig falatoztunk, amíg gyűltünk nálam, hogy induljunk bulizni.
Bárhol is voltunk, a kezünkben ott volt a Beck’s sör, a „kulcsos sör”.Mi más, hiszen brémaiak voltunk és Brémában van a Beck’s sörgyár, amit rögtön az első napokban meglátogattunk. Jelképesen szólva intravénásan ittuk. Na de miért „kulcsos sör”? Azért, mert egy kulcs van rajta – jöhetne az adekvát válasz, kiegészítve azzal, hogy kulcs van Bréma címerében is. No de miért kulcs? Hát azért, mert valamikor régen a két Hansa város, Hamburg és a tőle 130 km-re fekvő Bréma ádáz harcot vívtak azért, hogy melyikük kikötője jelentősebb. A hamburgiak úgy „hirdették” magukat, hogy ők a kapu a tengerre (a világra), erre válaszoltak a brémaiak azzal, hogy az lehet, de náluk van a kulcs. Tán nem okozok meglepetést, ha azt mondom, ma is csak Beck's sört veszek.

És amikor már kellően ellazultunk, nyomtunk egy kis Macarena-t, mert azt mindenki ismerte.

18 éve volt. Mindannyiunknál lapulnak fényképek azokról az időkről. A közösségi oldalaknak köszönhetően, csapatunk kis részben egyben van, de még sokakat keresünk. Életünk más-más irányt vett, ki visszatért hazájába, ki elment a világ másik felére, de hébe-hóba váltunk egymással pár szót e-mailen - németül, hiszen ez volt a közös nyelvünk. Ma is ugyanúgy örülünk egymásnak, mint ekkoriban, 1997-ben olaszként, franciaként, spanyolként, görögként, dánként ... magyarként - európaiként.