Ekkoriban, 1986. június 29-én érkezett meg Moszkvából a magyar kontingensünk a Szovjetunió úttörő fellegvárba, a Krím-félsziget csücskébe a szimferopoli repülőtérről Ártyekba, ami Jaltától 20 km-re fekszik.

Moszkvában luxus fogadásunk volt, kezdve azzal, hogy a Lenin-hegyen egy teljes szálloda ki volt ürítve az úttörőtáborba készülő, sok országból „összeszedett” gyerek részére (olyannyira, hogy őrség állt a bejáratnál, hogy helyi ember meg ne lássa, mi van odabenn, pl. narancs), és hogy egyik este elvittek minket a Moszkvai Nagycirkusz előadására, azon át, hogy minden szobában volt TV, amin a mexikói foci VB-t néztük, és hogy a szobatelefonoknak köszönhetően folyamatosan, ha kedvünk szottyant, betyárkodtunk, mert elég volt csak egy szobaszámot beütni, és izgatottan vártuk, vajon milyen nyelven, milyen nemzetiségű fogja majd felvenni, és ez tényleg nagyon vicces volt. Voltunk városnézésen is természetesen, de akkor is és ma is nagy szívfájdalmam, hogy Lenint nem néztük meg. Ennek az volt az oka, hogy hosszú sor állt a mauzóleum előtt (mint mindig), és mivel kísérő tanáraink orosz szakosok voltak, így ők már vagy ötször látták a kommunizmus megálmodójának bebalzsamozott holttestét, nem akarták végig állni a sort. Maradt a Vörös-tér és környéke.

De mindannyian a tábort vártuk igazán, és bennünk volt az érzés, hogy ez egy óriási jutalom, évente mindössze 25 magyar diákot ér ez a lehetőség. Egy hónap a Fekete-tenger partján, a híres nemzetközi táborban, ahova a világ minden pontjáról érkeznek korunkbeli fiatalok.

Szóval azok után, hogy Moszkvában példamutatóan prezentálva lett felénk, hogy itt az élet szép és jó, megérkeztünk a táborba, és sorra értek minket a sokkok. Pedig kis csapatunk sok mindenre felkészült már ekkorra, de arra, ami a mindennapi élethez, a körülményekhez, a tábori szokásokhoz, szabályokhoz kell majd, arra senki nem igyekezett figyelmeztetni minket még itthon, legkésőbb a csillebérci felkészítő napokon, ahol elsősorban a majdani Magyar Napra készültünk, és ismételtünk, hogy jól tudjuk majd azokat a dalokat, amiket énekelni fogunk, ki-ki a saját nyelvén, mint amilyen például a DIVSZ induló volt.

Az első sokk ruháink elvétele volt. Járványmegelőzési okokra hivatkozással, kiválogathattuk a fehérneműket, pólót, rövidnadrágot, a higiéniai cikkeket. A piros úttörő nyakkendő nem volt kérdés, hogy marad, de az úgyis szinte a nyakunkhoz nőtt. Kaptunk viszont a saját ruhaneműink helyett egyenruhát (még farmert is). Hihetetlen, de az egyenruha olyan régi standard alapján készült, hogy az évtizedek múlásának köszönhetően épp nagyon trendi volt. Míg a mi magyar egyenruhánk a hagyományos fehér blúz/fekete szoknya mai napig élő együttesére épült, a tábori egyenruha sötétebb árnyalatú tengertürkizkék loknis miniszoknya és ahhoz világosabb árnyalatú tengertürkizkék rövid ujjú inget jelentett.

A második sokk a szoba volt. 12 fős szobák, 6 magyar, 6 szovjet. Az épületek egyébként egységes kialakításúak és jó állapotúak voltak, de mert a tábor óriási területű volt, nem minden központi létesítmény (stadion, felvonulási tér, kiállítási központ, sportpályák), no és a strand volt közel. Az ágyfoglalásnál nyomban kialakult egy kis konfliktus, mert vendéglátóink úgy gondolták, hogy egy magyar – egy szovjet – egy magyar – egy szovjet felállásban, pontosabban fekvésben fogunk berendezkedni, de az oroszul jobban beszélő társaim érdekérvényesítésének köszönhetően végül a mi „kompromisszumos javaslatunk” valósult meg, a szoba tengerre néző oldalára eső ágyai (a fantasztikus kilátással együtt) a szovjeteké lettek, a szoba bejárata felőli oldal pedig a magyaroké.

A legnagyobb probléma azonban volt az, hogy gyakorlatilag legtöbbünk semmi olyat nem tudott oroszul, amivel értelmes kommunikációt kezdeményezhetett volna, ezek közé tartoztam én is (nem így azonban a tábor végére!). Nekem két jolly joker válaszom volt minden kommunikációs eshetőségre. Az első a „Я не понимаю" [já nye pányimájú]”, azaz „Nem értem”. Ez viszonylag rövid, egyértelmű iránymutatás társalgó partnerem felé. Ezt többnyire egy összetett kommunikációs eszközrendszer követte, testbeszéddel, levegőbe rajzolással, egy tárgyra mutatással, nemzetközi szavak bedobásával, mígnem megértettük egymást.

A másik egy sokkal kifinomultabb mondat volt, amit akkor alkalmaztam, ha az iránt érdeklődtek, hogy mégis, hogy tetszik nekem ott? Mivel az iskolai orosz tanítás annak idején kimerült a többnyire használhatatlan szókincsű olvasmányok kötelező betaníttatásából, volt egy ilyen a 8. osztályos orosz tankönyvben is, amit akkor is és még ma is tudok fejből. A „Fekete-tengernél” című olvasmányka volt egy első mondata, amit folyékonyan, gyorsan, gördülékenyen bevetettem. Így hangzott:

Кто не знает <<Артек>>, замечательный пионерский лагерь в Крыму?!

[Kto nye znájet Artyek, zsamecsátyelni piányerszkij láger v Krimú?!]

Ki ne ismerné Ártyeket, a csodálatos úttörőtábort a Krímben?!

Ennek megvolt az a reális veszélye, hogy partnerem azt gondolja, én ilyen szinten vagyok képes csacsogni oroszul, úgyhogy ezen felbátorodva, általában egy igen hosszú viszontválaszt kaptam, amiből próbáltam kideríteni, hogy mi lehet a közlendő, de ha ez nem sikerült, átálltam az 1. verzióra és szemlesütve közöltem, hogy bizony ezt már не понимаю. No de ha már a tankönyvben is benne volt, közkincsé teszem a teljes olvasmányt magyarul is, hogy senkinek ne maradjon hiányérzete.

Visszatérve az első artyeki napra, miután elosztottuk az ágyakat, megkezdődött az ágyneműhúzás. Ebben segítettek vendéglátóink. Hozzám egy magas, testes, fekete hajú és szemű, szigorú tekintetű lány jött. Hogy ismerkedjünk, feltette nekem a bázis kérdést, hogy hogy tetszik nekem a hely. (Innentől magyarul folytatom a párbeszédet, mert képtelen lennék oroszul idézni). Szóval ő kezdte a beszélgetést:

- Hogy tetszik itt neked?

- Ki ne ismerné Ártyeket, a csodálatos úttörőtábort a Krímben?!

- Ártek.

- (Hmmm???)

- Ártek nem Ártyek.

- (Hmmm???)

- Az Ártyek oroszul van, ukránul Ártek. Én ukrán vagyok. Mi nem ejtjük lágyan a „t”-t. A Krím-félsziget ukrán terület, az ukránok ukránul beszélnek, csak hivatalos ügyekben oroszul. Szóval ez itt Ártek.

- (Ühüm) 

Ennyi volt a párbeszéd. Ez 36 évvel ezelőtt történt. Alig múltam ekkor 14, a Szovjetunióban zajlott a peresztrojka, senki nem gondolta, hogy négy év múlva megszűnik, létrejönnek a nemzetállamok, amelyek a laza Független Államok Közösségébe (FÁK) tömörülnek majd. De amit az ukrán lány akkor mondott, számomra evidens volt és hiteles, no meg logikus. Végül is, ha egy osztrákkal beszélget az ember németül, akkor sem úgy hivatkozik felé a fővárosukra, hogy Bécs, hanem, hogy Wien. Miért ejtenénk tehát Ártyeknek, ami Ártek? Attól kezdve mindenkit kijavítottam, ha szóbakerült véletlenül, hogy én voltam „Ártyekban”, hogy helyesen „Ártek” a neve. És ez így van mai napig. Amióta ezerszer skandáltuk 1986-ban a nemzetközi összejöveteleken a tábor mottóját, hogy „Артек, мир, Дружба!” [Ártek, mír, drúzsba!] (Ártek, béke, barátság), azóta én nem tudom másként kiejteni.

A Krím-félszigetet Oroszország 2014. március 18-án, hivatkozva a két nappal korábbi, vitatott legitimitású népszavazásra, annektálta Oroszországhoz. Alig egy hete, 2022. február 24-én pedig Oroszország megtámadta Ukrajnát. De ejtsük is bárhogyan azt, hogy „Артек”, az üzenete örökkévaló: мир, Дружба – béke, barátság. Így legyen!