Túl van a félmillió megtekintésen a rappelve búcsúzó ballagó videója. A kommentelők lelkendeznek, hogy végre egy nem hagyományos búcsúbeszéd. 25 évvel ezelőtt, a rendszerváltás küszöbén az én beszédem is szokatlan hangvételű volt.

Ekkoriban, 1990-ben nemhogy Facebook nem volt, de internet sem, a számítógép pedig csak kevesek szüleinek adatott meg. A szövegeket kézzel írtuk, amit nem szívesen gépelt le nekünk egyetlen írógépbirtokos felnőtt sem.

A ballagási beszédek arról voltak híresek, hogy általában nem szóltak semmi olyanról, ami egyedivé tette volna őket. Évről évre ismétlődtek az eredeti fennköltségüktől már rég megfosztott, de a közvélemény által (sajnos a napig) igen szépnek tartott frázisok. Ezek gondos egymás mögé helyezésével általában egy-két óra alatt összeállt a négy évet lezáró búcsúzó. Kezdetnek emlékeztettek bennünket arra, hogy „szorongva léptük át az iskola küszöbét”, de szerencsére „a tanáraink nemcsak tanítottak, de féltőn neveltek is bennünket”. Természetesen nem azért, mert nem bírtak velünk, hanem „értünk, mert csak a javunkat akarták”. Aztán következett az elmaradhatatlan klisé, a hálálkodás. A matektanárnak, hogy „bevezetett bennünket a matematika birodalmába”, csak az volt a kár, hogy minket nem kérdezett meg előzetesen, hogy van-e kedvünk vele tartani. A kémia tanárnak az „izgalmas kísérletekért”, ami miatt ki kellett üríteni és 24 órán át szellőztetni az oktatási intézmény épületét. A fizika tanárnak, aki „megértette a fizika rejtelmeit”(elvileg ő velünk, de volt, hogy ő egy tehetséges diáknak köszönhetően), a magyar tanárnak, aki „megszerettette velünk az olvasást”, ami még mindig jobb volt, mint a versmagolás. Mivel ennél több az oktatásról nemigen volt elmondható, a valóban jó storyk sommázódtak a „nagyon sok feledhetetlen, együtt átélt élményünk van” megfogalmazásban, a balhékat pedig elintézték a „milyen jó lesz majd visszagondolni a diákcsínyokra” fordulattal. Mivel ezekkel le is záródott az említésre méltó témák sora, következett a katarzist jelentő meglepő megállapítás: „Hogy elröpült ez a négy év!” Őrület! De még ezt is lehetett fokozni: „Nem volt könnyű az idevezető út!”. De miért is nem? No, az rendszerint diszkréten már nem derült ki. Így aztán „tanárainktól, osztálytársainktól, a tantermektől és az iskolapadoktól elfojtott könnyeinket nyelve búcsúzunk”, hiszen vár minket „a nagybetűs Élet” – szólt a magabiztos. A realista a „mérföldkőhöz érkeztünk” verzióval foglalta össze a lényeget, a jogkövető a „vége a gondtalan, felszabadult időszaknak, ezentúl ránk hárul minden felelősség, amit eddig szüleink, tanáraink viseltek” veszélyre próbált utalni, a pesszimista pedig egyszerűen csak elindult „az Élet a rögös útján”. A zárszót jelentő idézet pedig általában valamelyik magyar irodalom érettségi tételben biztos benne volt, nem kellett külön frappánsat keresni.

Míg a hallgatóság többsége hálás volt a szószólónak, hogy a ballagási forgatagban beszédével levitte őt alfába, én háborogtam a semmitmondó fellépéseken. Nem volt kétségem afelől, hogy az én búcsúbeszédemben sok közhely nem lesz, de köszönet sem – se így, se úgy.

Ekkoriban, 1990. május 11-én, a ballagásunk napján egy ex lex helyzetben volt Magyarország. A szovjet csapatok két hónappal korábban kezdték meg a kivonulást, a pártállam elvileg már megszűnt, az első szabad választások hivatalos végeredményét azonban csak két nap múlva hirdetik majd ki, miközben Göncz Árpád egy hete volt ideiglenes államfő, de az Antall-kormány csak tizenkét nap múlva fog felállni. Ismét, mint oly sokszor, újból elsők lettünk valamiben. Mi ugyanis nemcsak az általános iskolánkat kezdtük a szocializmusban, de a középiskolai ballagásig abban a rendszerben is tanultunk. Az érettségit azonban - elsőként az  X generációból - a többpártrendszerben tettük le.

A ballagás előtti napok eseménytelenül teltek. Leszámítva azt, amikor egyik nap a suli után az 58-as busz végállomásához komótosan ballagva Károly hercegbe és Diana hercegnőbe botlottam, akik a Törley kastélyba igyekeztek egy rendezvényre.

A búcsúzó negyedikesek nevében írt szövegemet már gyakorolnom sem kellett, annyira tudtam, és úgy készültem, hogy mint mindig, papír nélkül fogom elmondani. A ballagás napján az időjárás is alkalmazkodott az eseményekhez. Reggel a fenyegető szürke felhőkből kitört a zuhé, ami miután kiadta magából, ami benne volt, eltűnt, és átadta a helyét a verőfényes napsütésnek. Amikor beértem az iskolába, a gimi egyik vezetője „finoman” érdeklődött, hogy miről fogok beszélni. Azt válaszoltam, hogy már csak egy óra és meghallják. Aztán mélyen a szemembe nézve javaslatot tett arra, hogy így az érettségi előtt azért gondoljam végig még egyszer, bármi is legyen a papíromon.

Végiggondoltam. Gyorsan végeztem, mert nem merült fel bennem még megfontolandóként sem, hogy a szövegen változtassak. Miért is kéne? Négy nagyon kemény év volt mögöttem.1986-ban úgy távoztam a nemcsak elfogadó, de támogató szellemiségű általános iskolából, hogy valamennyi közösségi munkáért végzett kitüntetést, emlékplakettet, jutalomtábort megkaptam. Amikor megkezdtem a középiskolát én nem változtam meg. Önkéntesen vállalt és ösztönösen végzett érdekképviseleti ténykedésemet ugyanazon érzelmek, célok motiválták, mint korábban (és mint ma is), de a politikai helyzet, amire nekem ráhatásom nem volt, napról napra formálódott. A hatalmi rendszer átalakulásnak indult, ami nyugtalanságot okozott az évtizedek óta megszokott rendben irányító poroszos szemléletű vezetőségben. Kezdeményezéseimet veszélyesnek tartották, ötleteimet gyakran leszólták, de az is előfordult, hogy elvették és később sajátjukként kezelték. A szólásszabadság utáni vágyamat nacionalistának titulálták, bűnbakként engem neveztek meg olyan botrányok szellemi vezetőjének, amihez semmi közöm nem volt. Egyes tantárgyakból a jegyeim gyakran a magatartásomat tükrözték, és nem a tényleges tudásomat. Kapcsolatunk már a második osztály végén olyan fázisba jutott, hogy egy pénteki napon, hatodik óra után közölte velem egy négy fős „bizottság”: ha nem hagyom abba a diákok lázítását, el kell hagynom az iskolát, és elintézik, hogy Budapest egyetlen gimnáziuma se vegyen át. Harmadikban, az akkor második alkalommal tartott Diákparlamenten (aminek én voltam a levezetője), élve a lehetőséggel, hogy előttem a mikrofon, megkérdeztem, hogy hol van a sajtgyári szocialista munkánk pénze, amit egy évvel korábban az én kezdeményezésemre több osztály is felajánlott azért, hogy abból egy klubhelyiséget rendezzünk be. A mellettem ülő igazgatóhelyettes szelíden lefogta a kezem, hogy „ezt ne”. Ha öngyilkos lett egy évfolyamtársunk, nem indult azonnali belső vizsgálat. Senkit nem érdekelt, hogy vajon mennyiben járult hozzá a tanintézet a végső elhatározáshoz. Negyedikre annyi volt bennem a keserűség, hogy képtelen lettem volna olyan búcsúzót mondani, ami a tanárok, az iskola dicsőítéséről szól. Én a barátaimtól, az évfolyamunktól akartam búcsúzni, magunkról akartam beszélni. Most. Mert nincs legközelebb.

Amint előléptem, és belekezdtem a mondandómba, a morajló tömeg elcsendesült. Budafok elnémult. Nem lehetett hallani mást, csak a távolban zötykölődő villamos csikorgását. A megütött szokatlan hangvétel azonnal feszült figyelmet váltott ki. Egyik mondat jött a másik után. Nem néztem fel egy másodpercre sem. Viszontlátásra, sziasztok! Elköszöntem. Semmi. Majd feltört a hangos taps.

Visszaültem a helyemre, és lenyugodtam. Örültem, hogy elmondhattam, amit akartam. Amíg a bevonuláskor virágcsokrokat kaptam az ismerőseimtől, kivonuláskor lelkes gratulációkat ismeretlen szülőktől. Kezemet szorongatták, meleg szavakkal méltatták a bátorságomat. Csak évekkel később láttam be, hogy abban a korban ez a beszéd merész, tán már provokatív volt. Nem volt sem zenés, sem vicces, egyszerűen csak végre igaz.